Tömegkommunikáció

A közvetlen emberi kommunikációnál a résztvevők közötti kapcsolat kétirányú, akció - reakció típusú. A tömegkommunikációs eszközök (sajtó, rádió, televízió), azonban egyirányú csatornán közvetítik az információt. A címzett közvetlenül nem válaszolhat a feladónak, gondolatait más úton - telefon, levél, valamilyen internet általi kapcsolat - juttathatja el a szerkesztőknek.

Tömegkommunikációról csak akkor beszélhetünk, ha a médiaszöveget (bármilyen médiatermék) nagyipari módszerekkel állítják elő. A médiaszöveg elsősorban fogyasztásra szánt termék, a modern árucikk egy sajátos formája. A tévéműsorokat, filmeket, újságokat, webhelyeket termékként, vagy szolgáltatásként forgalmazzák, a piaci kereslet-kínálat dinamikája szerint. A modern tömegkommunikációs intézmények érdekeltek a médiaszövegek kereskedelmében és az irántuk való kereslet ösztönzésében.

A tömegkommunikáció résztvevője tájékozódik a "címzettről". A gyártók nagy összegeket fordítanak az információ és annak hordozója előállítására és közlésére, ezért is fontos számukra, hogy ki, hol, mikor, miért, miféle hatással fogyasztja az általuk terjesztett médiaszöveget.
Pl. tudni akarják, hogy mikor, mennyit nézünk televíziót, milyen műsorokat szeretünk, vagy nem szeretünk és miért. Ezt intézményesen mérik is.
A közvélemény-kutatás egyik legfontosabb tényezője, hogy milyen elv szerint választják ki azt a pár száz, néhány ezer fős mintát, amelynek válaszai alapján, amelynek válaszai alapján, a teljes lakosság fogyasztási szokásait megbecsülik.

Az emberek életmódját, fogyasztási szokásait, viselkedését meghatározza: életkora, iskolázottsága és nemi hovatartozása. Ezeket az ismérveket minden kérdőíven, riportban, interjúban, feltüntetik, lejegyzik.

Mindenre azonban a felmérés sem adhat választ. A médiaszöveg gyakran kulturális termék is, összetett hatást gyakorol a fogyasztóra, akár történelmi események mozgatórugója is lehet, pl. Nagy Imre 1956. november 4-i beszéde.
A közönség sem egynemű, hallgatók, nézők, olvasók csoportjaiból tevődik össze. Gyakran, pl. a célzott közönség által bizonyos csatornák is meghatározzák önmagukat, mint a különböző hírcsatornák esetén is.

A mozgóképi szövegek rendszerezése

A filmek osztályozásához sokáig irodalmi műfajok elnevezéseit használták: filmregény, filmeposz, filmdráma... A film, mozgókép azonban önálló művészeti ág, gyorsan változó, a technikai fejlődéssel szoros kapcsolatban álló médium, így bizonyos ágaira már az irodalomból átvett műfajképző szempontok nem alkalmazhatók. Különböző elnevezések alakultak ki: film, szappanopera, krimi, horror, kvíz, animáció, stb.
Nehéz egységes szempontrendszert kialakítani, amelyben valamennyi mozgóképi művet együtt lehetne vizsgálni, mégis valamennyire rendszerezhetőek az alábbiak alapján:

• megjelenés módja, eltérő közege (mozi, képernyő);
• eltérő hordozó (celluloid, videoszalag, CD, DVD);
• művek, műsorok eltérő tematikája és ábrázolási rokonsága (filmműfajok, televíziós műsortípusok, weblapok);
• a valóság ábrázolásához való viszony (dokumentum- és játékfilmek);
• alkotói szándék és a nézői elvárások különbségei (személyes hangvételű szerzői filmek, ill. tömegszórakoztatásra szánt termékek)

Az első kettő különösebb magyarázatra nem szorul: bár a film természetes közege a moziterem, az eltérő közeg más-más élményt ad, ahogy másfajta képrögzítési és vetítési eljárások is másfajta látványt eredményeznek.



Művek, műsorok eltérő tematikája alapján két nagyobb csoportot különböztethetünk meg: filmműfajokat és televíziós műsortípusokat

A legkorábbi filmekben is elkülönültek különböző filmműfajok, filmek alaptípusai, pl.: western, burleszk, bűnügyi film, stb. Ezek kialakulásában nagy szerepe volt a filmgyártás gyors iparosodásának. Elsősorban azok a filmtípusok szilárdultak műfajjá, amelyek iránt nagy volt a kereslet, amelyek nagy tömegek képzeletét voltak képesek megmozgatni. Pl. a western a fiatal amerikai nép hőseit, múltját jeleníti meg.

A televíziózással más típusok is megjelentek és ezzel együtt megjelent a televíziós műsorok egy jellemző sajátsága, a sorozatszerűség. Itt a műfaj helyett műsortípus alapján kategorizálhatunk: hírműsorok, reklámok, szappanoperák, közéleti magazinok, showműsorok, stb.

A valóság ábrázolásához való viszonya alapján dokumentum- és játékfilm kategóriát különböztethetünk meg

Különbségük a mozgóképi élmény sajátosságából fakad: ez az élmény kettős természetű, a kamera által rögzített kép egyszerre reprodukciója és teremtett illúziója is a filmre rögzített világnak.
Amennyiben az alkotó szándéka a reprodukció, akkor beszélhetünk dokumentumfilmről, ha inkább teremtő szándék munkál benne, akkor beszélünk játékfilmről.

Dokumentumfilm: megtörtént eseményekről, valóságos személyekről, közösségek életéről tudósít tényszerűen, pontosan. A televízióban népszerűvé vált típusai: természetfilmek, ismeretterjesztő filmek, hírműsorok.

Játékfilm: általában egy történetet mesél el, cselekménye sokszor fiktív, kitalált. Sokszor személyes hangvételű. A televízióban népszerű műsortípusai: reklám, szappanopera, zenei klip.

Az alkotói szándék és a nézői elvárások szerint is megkülönböztethetünk két nagy csoportot: a szerzői és a tömegfilmet

A szerzői film: személyes hangvételű, az alkotó gyakran saját történeteit dolgozza fel. Általában ritkán sikeres és ritkán játsszák nagy mozikban, de gyakran sokkal tovább él, mint a sikeresnek tűnő játékfilmek: később sem felejtik el, gyakran vetítik újra, klasszikussá válik.

A tömegfilm: a filmipar népszerű, kereskedelmileg sikeres termékei. Általában műfajfilmek is (thriller, sci-fi, western, kaland...), ritkán jellemző rá a személyes hangvétel.

A mozgóképi elbeszélés

A történet

Történeteket évezredek óta mesélnek egymásnak az emberek. A mesék, mítoszok, antik eposzok és drámák a közösség számára fontos eseményeket történetekké formálva tették újraélhetővé. Nem csoda, hogy a mozgókép történetében már a kezdetekkor megjelent a történetek iránti igény. A mozgóképen azonban a történetmondást más ábrázolási törvények uralják, mint az írott szó, a nyelv közegében.

A "történet" lényege: csak akkor válik a befogadó számára történetté egy eseménysor, ha alkotója (elmondója, megírója, vagy rendezője) az eseményeket szorosan összefűzi, ha az események logikusan követik egymást, ha a történet kezdete és vége megmagyarázzák egymást, vagyis összefüggenek.

Elemi szinten minden film valamilyen változást, átalakulást mesél el. Cselekménye, történetsora részekre tagolható:

• Kiindulópont: valamilyen élethelyzet megváltozik, felborul a hősök szokásos életrendje.
• Felismerés
• Megoldáskeresés
• Megoldás: visszaáll a rend, új egyensúlyi állapot születik

Ezek a tagolások csak utólag felismerhetők a filmben! A film töredékes, kihagyásokkal halad előre. A néző szeme előtt nem a történet játszódik le, hanem a cselekmény! A film jeleneteit látjuk, ebből áll össze bennünk a történet. A történetet az összefűzött részletekből, a film cselekményéből utólag állítja össze a néző.

A cselekmény: az az eseménysor, ami a filmben megjelenik, amiből a film történetére következtetünk. Ezért lehet ugyanazt a történetet más-más cselekménnyel elmesélni, ezért van az, hogy sok történetet újra és újra feldolgoznak a filmvásznon. (A három testőr, King Kong, Drakula) A cselekmény segítségével válik a néző beavatottá, ismeri meg fokozatosan a film világát, szereplőit. A cselekmény gyakran több szálon fut, a párhuzamos eseménysorok fokozatosan épülnek össze.

Mivel a film alapvetően csak megmutatni tud - a nyelvvel szemben, ami megnevez, értelmez -, ezért a filmekben gyakran alkalmaznak narrációt, olykor feliratokat az értelmezéshez. A történetet elmesélő filmnek számos olyan eleme van, amely csak kiegészítője cselekményvilágának. Pl.: zenei aláfestés, narrátor, felirat, lassítások, gyorsítások.

Az elbeszélés

Az elbeszélés a legátfogóbb fogalma a filmes történetmesélésnek. Mindazok az információk, motívumok, amelyeket a film befogadása során megtudunk, kifejezőeszközök, ahogy a történetet elmesélik, ide tartoznak. Az, hogy egy film mennyire fordulatos attól függ, hogy alkotója hogyan adagolja ezeket az információkat.

Az elbeszélés menete
Az elbeszélés kezdete az expozíció. Itt ismerjük meg a szereplőket, az alapvető konfliktust, ami felborítja a megszokott rendet.
Ezt követi a bonyodalom és kibontakozás, amiben teljes gazdagságában feltárul a film világa, a szereplők küzdelmei.
A tetőponton válik nyílttá a konfliktus, ami aztán valamilyen megoldással végződik, a cselekmény lezárásával.
Fontos tudni azt is, hogy nem minden elbeszélés ilyen szabályos!

Képek Alfred Hitchcock, Psycho (1960) c. filmjéből

A mozgóképi közlésmód alaptulajdonságai

A felhasznált képkockák Steven Spielberg Párbaj (1971) című filmjének részletéből valók

Kiválasztás

Minden képsor, film, televíziós műsor tagolt, szerkesztett. A rendező a kamera által felvett képsor tér-idő szerkezetét átalakítja. (Léteznek vágás nélküli felvételek is, ezek pl. a házi videók.)

Utalás

A kép alaptulajdonságából adódóan nem kell mindent elmondania, leírnia a rendezőnek, elég egy-egy képkocka egy élmény felidézéséhez, vagy egy részlet az egész megértéséhez. Egy részletből is tudjuk, mi fog történni, pl. ha egy pisztoly megjelenik a filmvásznon, biztosak lehetünk abban, hogy el is fog sülni.

Beállítás (snitt): alapvető szerkezeti egység, egy-egy vágás által határolt részlet. Itt még folyamatos a kamera által rögzített képek tér-idő egysége.

Jelenet: a tagolás egy nagyobb egysége, több beállításból áll. A cselekmény egy fontos részét tudhatjuk meg belőle.

A kiemelés eszközei

Közelkép (premier plán): a kiemelés jellegzetes mozgóképi eszköze, segít azonosulni a szereplővel, vagy segít átvenni az ő nézőpontját. Figyelemfelkeltő szerepe van.

Megvilágítás, színkezelés: a fények és színek tudatos alkalmazásával szintén kiemelhetők az alkotó számára fontos részletek, motívumok.

Ismétlés: a kiemelés legtöbbször és legrégebben alkalmazott eszköze, ismétléssel minden művészi ábrázolás él, a film is használja a kezdetektől (pl. a Lumiére fivérek is). Sokszor a cselekmény kereteit valamilyen motívum ismételt felbukkanása teszi érthetővé.

Hossz és tempó: a kameramozgás ritmusa, egy-egy beállítás hossza, változásának ütme jelzi, hogy mit tart az alkotó lényegesnek, vagy kevésbé lényegesnek filmjében. Szélsőséges példái találhatók a reklámokban (leggyorsabb váltások) és a szappanoperákban (alig váltakoztatják a tempót).

A montázs

Különböző időben, térben játszódó jelenetek egymás mellett; sűrítik a cselekményt, mondanivalót. Már évszázadokkal a film előtt alkalmazták.

A vágással rokon fogalom, de míg a vágás a folyamat technikai részére vonatkozik, addig a montázs a film összeállítása nyomán születő hatásokra utal. A filmben a montázzsal emelhetők ki az eseménysorból a legfontosabb részletek, ugyanakkor tömöríti a cselekményt is.

A montázs felel a mozgóképen megjelenített tér bemutatásáért. Segítségével rendezi az alkotó a film térviszonyait.

Montázzsal alakított filmidő

A montázs az események időviszonyáról is tájékoztat. A filmkép önmagában jelen idejű, épp ezért nehéz pl. múltbeli eseményeket láttatnia.

Azt a megoldást, amikor a cselekmény egy filmben korábbi időre vált flashbacknek (visszapillantásnak nevezzük). Pl.: ha a kép lassan elsötétül, majd kivilágosodik, azt jelenti, egy nagyobb időegység kimaradt, vagy ha a szereplő lehunyja a szemét, olyankor emlékképek következnek. Két - időben egyszerre játszódó - eseménysort párhuzamosan mutatnak a nézőnek. Ilyenkor az elbeszélő váltogatva mutatja a különböző térben zajló eseményeket. Ez a párhuzamos montázs. Az egyre rövidülő beállítások feszültségkeltő szerepet játszanak.

A mozgókép és a mozi

A fotografikus kép megjelenése a 19. században vált lehetővé: olyan fényérzékeny anyag felfedezésével, ami lehetővé tette a látvány tartós rögzítését és olyan technikai eszközzel, aminek segítségével ez megvalósulhatott. A fotográfiával új korszak kezdődött a képzőművészetben, a látás történetében.

Az első fotográfiát Nicéphore Niépce készítette 1826 körül, azonban eljárásmódja nagyon lassú volt és a sokszorosítás problémáját sem oldotta meg. Az első széles körben elterjedt eljárás Louis-Jacques-Mandé Daguerre nevéhez fűződik, az 1840-es években kisérletezte ki, ez a dagerrotípia.

A fotográfia széles körben elterjedt: tudósítások illusztrációjaként, vagy akár családi fényképalbumok formájában. A fényképezés és később a film, a rádió, a televízió, vagy akár az internet drámai kommunikációs forradalmat idéztek elő. Azonban fontos megjegyezni, hogy a kép (fénykép, mozgókép) nemcsak reprodukál, ábrázol is.

A mozgókép

Minden mozgó kép illúzióját keltő alkotás (taumatróp, fenakisztoszkóp) a látás működésének sajátosságát aknázza ki, hogy megfelelő sebességgel vetítve szemünk elé a mozgássor képeit, a látásérzékelés tehetetlensége miatt nem észleljük külön-külön a képeket, hanem egybefüggő mozgásként látjuk.
Taumatróp

Fenakisztoszkóp

A filmfelvevő őse: camera obscura. Működési elvét Leonardo da Vinci írta le először részletesen. Az emberi szem felépítését modellálja. Zárt doboz, amibe lyukat fúrnak, az itt behatoló fény a külvilág képét fordítva és kicsinyítve vetíti a lencse elé tett papírra.

Camera obscura

Ezt az elvet fejlesztette tovább Thomas Edison és a Lumiére fivérek a 19. században. Edison még nem gondolt a közös filmnézés élményére, de August és Louis Lumiére már több embernek vetített. Az első nyilvános vetítés 1895. december 28-án volt a Grand Café pincéjében, ez a nap a mozi születésnapja.

Az első filmvetítések plakátja

A Lumiére fivérek első filmje A munkaidő vége, még egyszerű dokumentálálás, azonban A vonat érkezése című már megelőlegezi a későbbi mozit: a filmen a mozdony a kép hátteréből érkezik és szembe rohan a nézőkkel, amitől az első nézők megrémültek, mert azt hitték elgázolja őket. Azonosították a képet a valósággal.

A munkaidő vége (1895)

A vonat érkezése (1895)

A film egyrészt megörökíti a valóságot, a látvány technikai reprodukciója, ugyanakkor ábrázolás is. Ha más állna a kamera mögött, ugyanaz az esemény másképen hatna ránk. A képeken keresztül a felvételt készítő ember is megnyilvánul.

A mozgókép kifejezőeszközei

A mozgó "képfolyam" tagolt, töredékes, a keretbe szorított látvány nagy figyelmet igényel a nézőtől, hogy értelmezni tudja, amit lát, például felismerje a cselekmény irányát egy filmben. A film hang- és látványelemeinek hangsúlyozására számtalan eszközt használhat az alkotó: közelkép, megvilágítás, később színkezelés, ismétlés, hossz és tempó...

A közelkép (premier plán) segít azonosulni a szereplővel, fokozza az esemény drámai erejét. Az így mutatott arc az egész vásznat betölthei akár.

Megvilágítás (színkezelés): lényeges részeket emel ki, hangsúlyozza a szereplő gesztusait. A kép kifejezőereje elsősorban erre, a fény-árnyék hatásokra épül. A színes tchnika az 1950-es évektől terjedt el a mozivásznon, hogy visszahódítsa a közönséget a televíziótól. A mozifilm inkább, a televízió kevésbé él ezzel az eszközzel.

Ismétlés: a legrégebben alkalmazott eszköz, a mozgókép kihagyásos jellege miatt szükséges. A cselekmény kereteit - hol, mikor, mi történik - egy-egy motívum ismételt felbukkanása jelzi.

A televízió világában még fontosabb: pl. híradó.

Hossz és tempó: a beállítások hossza, tempója, a snittek változásának üteme az alkotó által fontosnak tartott részleteket emeli ki. A televízió szélsőségei: reklám - leggyorsabb váltások; szappanopera - minden jelenet egyforma hosszú.

Elemzendő filmrészlet Chaplin egyik filmjéből:

A modern tömegkommunikáció kialakulásának előzményei

Az információ áramlásának folyamata a kommunikáció története során a társadalmi viszonyok átalakulásával egyre bonyolultabbá vált, újabb kommunikációs források jelentek meg a régiek mellett.

Az írásbeliség előtti kultúrákban az információcsere többnyire szóbeli volt, a közösség tapasztalatait szájhagyomány útján tanulta meg az ifjabb nemzedék. A közvetett kommunikáció formái például, mint a testfesés, öltözködés, kultikus tárgyak, szertartások is, mind-mind jelen voltak.

Az írásbeliséggel az emberiség egyik alapvető médiuma jelent meg, az írás. Lehetővé tette a korábbinál nagyobb közösségek életének egységes szervezését. Hatalom megőrző szerepe volt. A polgári társadalmak kialakulásáig Európában az emberek nagyrésze számára nem volt fontos szerepe az írásnak. A főbb információkat az állam és az egyház birtokolta, ők is irányították ennek áramlását.

A modern tömegkommunikáció kialakulásának közvetlen előzménye a könyvnyomtatás megjelenése volt. Jelentősége abban áll, hogy lehetővé tette az írás tömeges sokszorosítását, így azt is, hogy kialakuljon egy új nyilvánosság, egy írni-olvasni tudó célközönség és a kommunikációban lényegében az egész társadalom részt vehessen. Megteremtette annak lehetőségét is, hogy a nagyközönség a 19. századtól akár nagyipari módon is elérhető legyen.

A könyvnyomtatás felfedezője Johannes Gutenberg (1400-1468).

A könyvnyomtatás nyomán kialakuló polgári nyilvánosság fő jellemzője, hogy a társadalom többsége számára hozzáférhetővé váltak az információk. Az újságok mellett a 17. század utolsó harmadában megjelentek a folyóiratok, amelyekben már hírek, kritikák is megjelentek.

Nyomdai sajtó a 17. századbanA 18. században a közvélemény főleg nyilvános vitákban nyilvánult meg, mivel a sajtó főleg az államhatalom kezében volt. A közoktatás bevezetésével egyre többen tanultak meg olvasni, így a kritka megfogalamzása (őket érintő törvények, döntések befolyásolása) is egyre több személy számára vált általánossá.

Egyes társadalmi csoportok azonban mindig kirekesztődnek a nyilvánosságból. Okai: szegénység, műveltség hiánya, az újabb tömegközlési eszközök megfizethetetlensége.

Kommunikáció, kép, mozgókép

Kommunikáció: információk áramlása, melynek során kapcsolat jön létre a feladó és a címzett között.

(Shanon - Weawer-féle modell)

A kommunikáció Jacobson-féle modellje: például egy beszélgetés során a "feladó" gondolatait jelekké alakítja át - kódol -, a "címzett" a közös nyelv ismeretében megérti, vagyis dekódolja az üzenetet, majd válaszreakciót ad rá. Ezáltal ő lesz a feladó. Itt a hangtovábbítás eszköze (csatornája) a levegő, a körülmények, a beszélgetés zavaró tényezője pedig lehet akár a forgalom zaja is.

A folyamat a közvetlen emberi kommunikáció során valósul meg teljesen. Ennek három összetevője:

1. verbális (szóbeli) kommunnikáció - beszéd
2. vokális kommunikáció - a hangerő, a beszéd dinamikája, a hanglejtés
3. nem verbális kommunikáció (metakommunikáció) - mimika, tekintet, gesztikuláció, testtartás, térközszabályozás, külső megjelenés

A kommunikáció megvalósulhat valamilyen közvetítő eszköz segítségével, ilyenkor közvetett kommunikációról, vagy más szóval mediatizált kommunikációról van szó. Közvetett kommunikáció pl., a tömegkommunikáció egyirányú folyamat. Itt a feladó közleményeivel egyszerre sok címzettet szólít meg. Fajtáit a felhasznált csatornák (médiumok) alapján különböztetjük meg: nyomtatott (könyv, újság), vizuális (kép, szöveg nélküli plakát), auditív (rádió) és audiovizuális (film, telvízió, internet). A többesszámú "média" szót a közvetítő közeg egészére használjuk.

A kép

A kép a 20. században vált a kommunikáció egyik legemblematikusabb formájává. Korábban is az egyik leggyakoribb közlési mód volt, mivel a képeken megjelenő világ hasonlatos a körülöttünk látható világhoz. A látvány értelmezése (dekódolás) tanult folyamat. Ahhoz, hogy megértsük a felismert dolgok kapcsolatát a valósággal tudnunk kell, hogy a kép nem azonos az általa bemutatott dologgal. René Magritte képe, A képek árulása is erre utal! Felirata: Ez nem pipa.

Egy tárgy képét önkéntelenül azonosítjuk magával a tárggyal, illetve az ahhoz kapcsolódó tudati képpel. Ezt a gondolkodásmódot nevezzük mágikus szemléletnek. A filmeket, a televízióban látottakat gyakran azonosítjuk a valósággal, s csak ritán tudatosul, hogy nem hús-vér emberekkel érintkezünk.

Képsor

A képsorozat rögzíteni tudja a változást, átalakulást, ami a legfontosabb emberi tapasztalatok egyike. Az altamirai, vagy a lascaux-i barlang állatrajzai a legrégebbi képsorok, vagyis a képeket régtől fogva kerekíti történetté alkotójuk. A tér- és időérzékelés, a mozgás megragadása, az első mozgóképes kísérletek a fotgráfia és a filmkészítés technikájával együtt jelent meg.

Eadweard Muybridge mozgássorozat fotói:
Az első filmek egyike, Edison felvétele: